3 napig vártam, hogy a fiam a 2. osztály féléves vizsga után megkérdezze, hogy „Hányas, lett, Mami?” Nem bírtam tovább, megkérdeztem, mondjam-e meg a jegyeit. „Ja, nem izgat. Úgyis tudom, mit tudok és mit kellene gyakorolnom” (+ kötelező kamaszos vállrándítás.)
Neki van igaza, mert bár még csak 8 éves volt, tudta, mi a vizsga funkciója.
A felnőttek meg azt hiszik, hogy a dolgok (pl. a tudásról való beszámolás) működnek emberi kapcsolatok nélkül, papír-ceruza, standard alapon.
Mi nem a félévi vizsga, magántanulók számára?
Nem szummatív, azaz záró értékelés, mivel óriási szakmai hiba volna, ennyi éves gyerekek tudását féléves etapokra osztani (évesre is.) Mi tehát? Ellenőrzés és formatív (folyamat közbeni) értékelés: annak rögzítése, honnan hova jutott: (fejlesztő) értékelési lehetőség arról, mik a teendők.
Mi szükséges ehhez?
Tudni, mit tudHAT a gyerek. Olyat kérdezni, karöltve, egymásra borulva a fogadó iskolával, amit tudhat, ha szorgos kis hangya volt, és a magántanulócsoportos tanárok, akik ismerik, tudhatónak minősítenek. Ez az erőfeszítés eredményvizsgálata.
Mi tudható? Annak fényében ítélhető meg, hogy eredetileg mit tudott, és ahhoz képest mi változott. Ez a hozzáadott érték folyamatértékelése.
Mit kell tudni? Nyilván felmerül hogy standardhoz való viszonyítás mégiscsak fontos kérdés az átjárhatóság, a prognózis végett. Nem. Ez egy blöff. Egy olyan blöff, ami egy korábbi pedagógiai hibából eredeztethető, ami nem más, mint hogy megmérünk embereket kilóra, mert mi tudjuk, mit és pontosan mikor kell tudni.
Tényleg, mit?
2 oldalas papír alapú felmérőbe (2-3-ba 1 délelőtt!) 45 perc alatt a rövid távú memóriából valamennyit visszaböffenteni? Olyat, amit az átlag felnőtt populáció max. 10%-ra teljesítene? Te benne vagy a 10%-ban? Sorold fel Magyarország nagytájait! (3. osztályos környezet.). Google keresés előtt hányat tudtál? Zárd be a Google-t, és írd le őket helyesen! Kb. 3 perced van rá.
Mit mér a vizsga?
Azt méri, hogy mennyire tud a gyerek folyamatosan – a kontrollszemélyek nélkül, kapcsolat nélkül, idegen helyen, emberek jelenlétében – különböző feladattípusokat halomra, gyorsan megoldani.
Lehet, hogy ez valami titkos monotóniatűrés vizsgálat? Azok nélkül, akik egy szemvillanással tudnak bátorítani, átlendíteni a holtponton? Azok nélkül, akik cinkosok voltak abban, hogy fel kell készülni a vizsgára és a néha feltörő „Minek?” kérdésre azt válaszo
lták: „Mert mi menők vagyunk, és mi ezt is tudjuk!”
Mi a tudás, a tanulás?
Hát, ha ez a tudás, akkor tényleg baj van. A 40+ oldalas prezentációk, a lapbookok, a tematikus plakátok, ötletbörzék, az online feladatbankba gyerekek által írt tananyagok, a több tucat kiolvasott könyv, a színdarabok, a saját kezűleg fűrészelt madáretető hol vannak? A tudás olyan komplex rendszer, aminek ez a kitöltősdi max. 10%-áról ad (de arról is téves, pillanatnyi) visszajelzést.
A fiam 13 perc alatt töltötte ki a 3. félévi nyelvtan felmérőt kitűnőre. Azt mondta, könnyű volt. Ránézésre az ég világon semmit se tanult a félévben. Hát, igen. Ez attól függ, mit értünk az alatt, hogy tanulási folyamat. Viszont mindig azt tanulta, amit akart.
Szokni kell a vizsgahelyzetet. Merazéletharc. Téves gondolkodás. A stresszre nem lehet stresszel felkészíteni, a stresszre, pozitív kapcsolatokkal, optimizmussal, életigenléssel, a reális önértékelés módszeres építésével, relaxációs technikák és megküzdési stratégiák gyakorlásával lehet felkészíteni. Ez nem piskótasütés, hogy ha sokat gyakorlom, akkor jobban megy. Fordított gondolkodás áldozatai, akik azt hiszik, pofon kell ahhoz, hogy elviseld a pofont. Nem. Tudatosság kell ahhoz, hogy a pofon ne sértsen, énerő, hogy ne fájjon, valódi vágyak és kilátások, hogy felismerd és elkerüld azokat az embereket és helyzeteket, akik és ahol pofozni akarnak.
Most értékelni fogjátok az írásomat. Hányas?
Nem könnyítést szeretnék, hanem a vizsgának visszaadni, ami az övé: az értelmét.