• ReSuli

Gaudeamus igitur

Tisztázzunk valamit. Az, hogy bevitték a kócsingot, jógát, meditációt, a pozitív kommunikációt, májfullneszt, agybigyót az iskolába, az alapvetően biztos örvendetes, de hát valahogy mégsem.




Értem én, hogy ha valami nagyon pusztító, akkor szuper, ha ezt enyhítik ígyúgyamúgy, de a rossz hír, hogy ez, ebben a formában valahogy...félelmetes. Annak örülni, hogy van pozitív kommunikáció, van lehetőség feldolgozni s megbeszélni a dolgainkat, valahogy olyan...ijesztő. Hogy érzi az érző ember, hogy akkor ez most jó, ennek örülni kéne, (mert a tanulmányi átlag is nőtt), de a gondolkodó meg azt érzi, hogy akkor is valami helyett van, ami amúgy nincs. És amikor épp nincs benn mindez az iskolában, akkor mi van benn?

Mert akarok én ennek örülni, mivel állítólag egy optimista arc vagyok, aki mindennek örül, és gátlástalanul oszt, ha egy cica megkerül, de piszok nehéz. Olyan ez, mintha annak örülnék egy apartmanban, hogy 1 nap múlva megtaláltuk a klozetpapírt. Nem volt, de lett, hurrá, de mi van azzal a 1 nappal, amíg nem volt? Semmi, elhasználtuk a szalvétát, meg minden papír alapút, meg közben már úgyis megvettük: szarni le! Meg hogy az előttünk levők hogy vészelték át a kritikus időszakot, meg az utánunk jövőkkel mi lesz, azt is, nagy ívbe’.

Vannak ezek a remek pótszerek, megtisztítható velük a múlt, jó kis illúzió. Hogy amit elmulasztottunk visszahozható. Sőt előrefele is mindenki kigyógyítható a múltbeli veszteségből. Egyébként biztos igen, csak kérdés, hány pótszer, hányféle valamilyen-szerű valami kell ehhez ahelyett, hogy a megfelelő időben megadnánk a tényleg valamit, a valamilyen valamit, az igazit, a szerű helyett.

Jógázni tanulunk, mikor egyértelműen jógagyakorlatot végez a 2 éves; imádkozni, mikor “tanítás” nélkül tud hinni, és az égiektől kérni a 3 éves, mert mindenható. (Mindenki az.) Amikor fogat mos, megkérdezi, hogy "Már jó, mami?" - Mert az anyja mindent lát, és érez helyette. Így lesz az ősbizalom. Annyit mondasz csak: “ Már mind csillog, kicsim.” Miközben a holnapi terveiden gondolkodsz, és adóbevallást írsz, meg azon töprengsz, hogy az intstádon miért csökkent a követőszám. Meg mert a webshopodból éltek, ami döcög, és nem tökéletes az ÁSZF meg a GDPR. Mégis simán pozitívan kommunikálsz. Ő eközben a Pókember, a falra is fel tud mászni, ha apukája tartja...Májfullnesz.

Családterápiába járunk, meg gyúrni, meg sminkeshez, és kozmetikushoz, divat tanácsadásra, fotózásra: kilóra vesszük a kézműves kencét, vonzóvá, fiatalallá (?) és elfogadhatóvá lenni. Jó muri különben néha, csak kérdés, hogy miért, ha alapvetően elégtelen a végeredmény, mert amire kész a smink, lekonyul a haj, legózás közben meg úgyis letörik a köröm. A szépségipar jócskán besegít: hogy önmagunk lehessünk, és a kócs is partner, hogy rendbe tegyük magunkat, vagy legalább megsejtsük, kik vagyunk.

A párterapeuta is percek alatt látja, hogy a probléma az anyós-após-gyerekkor háromszög: ez a két szép-jó ember simán tudnák egymást jól szeretni, ha nem volna a felmenős kompromisszum, amivel élni-halni kell. Ha megérnének arra a kapcsolatra, amiben vannak. Ha mondjuk nem azzal kellene megbékélni hogy nagymama szerint "le kéne választani már azt a kölköt, érettségi közben is szopni fog?" Meg hogy: "Kéne a zokni, mert felfázik", és azzal küzdeni, hogy szar anya-e vagyok, hanem tök tétlenül nézni a nagy büdös semmibe. Hogy ha már a gyerekkoromra ekkora keresztet tett, akkor lehetőleg az ő sérüléseibe ne kelljen még +5 embernek belehalni. Mert attól, hogy lélegzel, és sushit eszel, még simán lehetsz halott.

A gyerek meg megy a szerelőhöz. Ő az indikátorpapír, rajta teszteljük, hogy működünk-e, és mivel nem, várjuk, milyen csík jelenik meg. Az meg jelez, ha kell, ha nem, így lesz újabb “valódi elfoglaltság”: random emberekkel megjavíttatjuk, ők kiadják a futószalagon a kívánt figurát. De mi van, ha nem is szorult javításra? Ha csupán válaszreakciót adott a mulasztásokra, az ún. transzgenerációsan öröklődő mélyhűtött állapotra, a hiányra, a korra, amibe beleszületett? Ami abból adódott, hogy amikor leejtette a vázát, senki se mondta, hogy: “Na, semmi sincs, eltört, mással is előfordul.” Hanem aszonta, hogy: “Az a nagymama vázája volt, egyetlen emlékünk, örökségünk.” A gyerek meg szomorúan ballag az úttalan homályba, hogy: “A halott nagyi, akit nem is ismertem, lám, megint fontosabb, mint én.”

Nem beszélve a vázáról.

Az a szerencsénk, (pontosabban szerencsétlenségünk), hogy amikor a gyerekek törnek-zúznak vétlen kíváncsiságból, nincsenek azon a nyelvi szinten, hogy megmondják:

“Te hülye vagy? Rajtam keresztül enyhíted a fájdalmad, a keserűséged? De mi közöm nekem ehhez, anyukám?

Tényleg semmi emléked nincs anyádról, amit szívesen őrzöl, mint egy fröccsöntött/Zsolnay bármilyen váza, és ezért képes vagy engem megkérdőjelezni, aki hittem az őszinte bizalmadban és feltétlen szeretetedben? Ki nem szarja le az étkészletedet, amit soha nem veszel elő, csak azért van, hogy a port letöröljed róla időnként? Amikor ráadásul, nem úgy nézel ki, mint anyukám, hanem pont úgy nézel ki, mint egy ismeretlen művész madonna-festménye, amit senki nem néz meg a múzeumban, mert pont mellette van egy híres kép? Ez a te emlékezeted, az utólagos, haszontalan pucolás, amivel tisztára mosod a lelkiismereted, meg az övét?”

Gyúrjuk a terápiát, hogy megértsük, mit veszítettünk, hogy legalább mozaikonként visszakapjuk a visszahozhatatlant.

Nyomokban igazit tartalmazni.

De a terapeuta nem tud mesét mondani fél éves énünknek, a májfullnesz nem tud homokozni a 2 éves valónkkal, és a legprofibb pszichodramatista se tudja visszamenőleg megengedni, hogy ollóval vágjon a 3 éves, és a forró olajba üsse a tojást a 4 esztendős.

Pedig az önbizalom, az életigenlés, az énerő sőt még a nagyon vágyott feladattudat is csakis ezekből lesz, és ez akkor sincs másképp, ha én álmaimban azt kívánom minden gyereknek, hogy magától, csakúgy, minden indok nélkül szeressék. Vagy legalább azokért a kompromisszumaikért ne őt tegyék felelőssé, amik még az ő születése előtt köttettek.

Persze, javítsunk dolgainkon. Rajzoljunk jobb agyféltekésen, vegyünk részt sok boldogság- és hálacsináló órá, menjünk az oshogenerátorba, ne kérdezzük a gyereket, hogy társasozni akar-e, vagy templomba menni. Legyen fontosabb az óvónő összehúzott szemöldöke, a szomszéd rosszalló tekintete, a biztonsági őr, a postás, a portás véleménye. Szeretgessük őket, jobban mint tenmagunkat, biztos nekik is szar gyerekkoruk volt, azért veszik a bátorságot, hogy ismeretlenül megítéljék a teljes sorsomat, életutamat egy momentumból. És az ő pozitív megítélésük érdekében áldozzuk fel a saját gyerekünk belénk vetett hitét (akkor is, ha szúr ott baloldalt, már rég el kellett volna menni kontrollra...). Húzzam előre a vállamat, alig látható módon, süssem le a szememet, és rebegjem el: “Engem is vert apám, mégis ember lettem.” Az, hogy ugyanolyan, mint ő, mindegy, ezen senki nem fog fennakadni, hisz ők is így lettek jó emberek. Menjünk haza, vacsit kell főzni, házit kell írni, és a WC sincs kisúrolva. Szokásosan, rutinosan kell rettegni az árnyék apósanyóstól, a holnapi tanártól, meg a perem alatt lapuló baktériumoktól.

Szidjuk meg a gyereket a rossz jegyért, hiszen nyilván képben vagyunk az értékelés bizonytalanságát, célját, a tesztelő eljárások validitását illetően. Tehát jogos, hogy a tanerő, a közoktatás, meg a csillámpónik oldalán állunk, látszólag rizikómentesen.

Az új Ikeás asztalnak is örülni fog a gyámügyes, igaz, hogy emiatt nem tudtunk vonatjegyet venni a hétvégi kirándulásra (és 1 éve nem voltunk sehol), de legalább az asztalból látja majd, h számunkra érték a tanulás.

Nem baj, ha sok kompromisszumod van, csak tudj róla. (Egyébként baj, csak próbálok megengedő lenni.) A kompromisszumok, a szabadság ellenszerei, és azt hazudják, mint a Szürke Urak a Momo-ban, hogy: add nekünk az idődet, mi félretesszük a fontos dolgokra, így több lesz, és arra használod majd, amire akarod.

Elmúlik úgy az élet, hogy szenvedünk, és nem tudjuk, hogy a szenvedésnek értelme is lehetne akár. (Viktor Emil Frankl BTW). Így nincs: mert egy monoton növekvő grafikonon vagyunk a sorstársainkkal együtt, akik tudat alatt adják át az utókornak, hogy az élet szar.

Másképp a szeretteid továbbvihetnének egy olyan jövő-ígéretet, amiben csak egy szabály lenne: legyen nekem jó úgy, hogy ne ártsak másnak.

Ami nem fáj, az nem igazi. Az élet akkor igazi, ha fáj. Ha csontig, velőig fekete. Tegyünk meg mindent, hogy nagyon fájjon. Vagy mondjunk nemet, tök ingyen van.

Azokért az embertársainkért is tesszük, akiknek sokkal kevesebb eszközük, lehetőségük van nemet mondani. Ha mi félünk, akik bármit megtehetnénk, őket hagyjuk cserben. Ebben a pillanatban Magyarországon 10 ezer gyerek sír este a házi feladat felett, apuka próbálja a 3. osztályos tananyagot kiguglizni, anyuka őrjöngve szintén sír(na), csak ő majd titokban, amikor senkise látja. Most inkább ordít.

Későn fekszenek, haragban válnak el, rosszul alszanak. Apuka szorong, hogy akkor se érti, anyuka éjszaka még kiposztolja az alsós matek közösségi csoportban a munkafüzet megfelelő oldalát, hátha lesz ideje 6 szendvics elkészítése közben még gyorsan beírni a gyerek füzetébe a sorstársak által éjjel adott választ. Apuka nyitott szemmel töpreng az ágyban: “Buta vagyok, remélem, a főnök, meg a gyerek másképp gondolja, holnap teszek ellene, hogy ne lássák, keményebb leszek!”

Nyilván magánélet ugrott megint, ami a felnőttséget, az érettséget, meg ami a holnapot táplálni tudná, ami az összetartozás erejét adni tudná, hát istenem, fontosabb dolog volt. És ez így megy évek, évtizedek óta, a gyerek a kihűlt levesbe potyogtatja a könnyét és azt érzi, nincs szeretet, nincs szeretet.

Azt reméli, hogy kihúzza még 10 évig és lesz. Óriási mázlija van, ha mindezek ellenére lesz. Nem lesz igazából, de a kócs, a pozitív kommunikáció, a jóga és a meditáció segít majd.

Kérjünk elnézést magunktól a tetszhalott, hamis évekért. Ehhez nincs szükség semmire, csak a saját hitre, és azokra, akik mellettünk állnak. Jó lenne, ha felismernénk, kik azok.

Azok, akikkel csakúgy vagy. Azok, akiknek jó és szép vagy begyógyult, álmos reggeli fejjel, az első kávé előtt. Akik megölelnek, ha 2 napja nem zuhanyoztál, akikkel működik a kémia. Megszagolod: finom. Akik, ha szar a sminked, vagy épp nincs, akkor éreznek meg igazán. Akik amikor próbálkozol a saját életedet élni azt mondják: “Hát ez elsőre full felelőtlenségnek tűnt, hogy otthon szültél, hogy bölcsibe adtad a gyereked fél évesen, hogy hagytad belerohanni a pocsolyába, hogy...hogy…, de valójában tudom, hogy nem magadért tetted, hanem a szabadságért, amivel akkora szolgálatot tettél az univerzumnak, hogy csak remélni tudjuk, hogy meghálálja.” Meghálálja.

Nekem nem tétel, hogy mindezt bárki értse. Ez érezni-való. Magamnak írom.

Az óceánnal kimentem éjjel beszélgetni, és azt mondta, hogy minden oké, írj!

Még azt is mondta, hogy ha nincs senki, akit szívesen megölelnél újra és újra bármikor, keress olyat.

Akit nem szeretnél, azokat küldd el, tedd őket parkolópályára, mert ők is arra tettek téged, amikor a szülőségedet, az értékességedet az életedet megkérdőjelezték. (Főleg, ha ők adták.) Csak így lehet megtörni az átkot, ami a bőröd alá ülteti: ennek így kell lenni. Nem, nem kell. Az életben nincsenek kellek és hogyanok, csak miértek vannak.

Én megléptem, 20+éve. Akik maradtak, azoknak megüzentem: mostantól nem félünk, mert elkezdtünk élni. Nagyon fontos, hogy elkezd, mert garantáltan eljön a pillanat, amikor már csak befejezni tudod. Akkor már késő lesz. Egyre többen vagyunk, akik így élünk: azaz élünk.

Rózsa Ildi

Rémán Izának, Hornyák Mariannak, Fogarassy Borinak, Morzsa Áginak, Zách Anitának, Veszprémi Attilának, Dobos Orsinak, Szekszárdi Julinak, Gyarmathy Évának - mentoraimnak, akik igazak, mert “csak” simán látnak, meghallgatnak. Ezzel inspirálnak engem, hogy én ne hallgassak.

Ma egész nap magamban énekeltem ezt. Előbb kimentem megint az óceánhoz, és ez visszhangzott bennem ismét, már reggel óta. Nem tudtam, miért. Fogalmam sem volt, mit jelent. Éjfél van, megnéztük a fordítást, van ilyen, hogy valami tudat alatt bekúszik. De hogy?

Gaudeamus igitur

Míg fiatal vagy légy vidám, míg fiatal vagy légy vidám, mert múlt a boldog ifjúság, és múlt a borús öregkor, a Föld befogad, a Föld befogad!

Hol vannak kik éltek egykor, hol vannak kik éltek egykor, fenn a mennyekben, vagy pokolban alant, hol vannak hát, hol vannak hát?

Az élet oly rövid, közel már a vége, Az élet oly rövid, közel már a vége, A halál jő sebesen és minket elragad, senkit sem kímél, senkit sem kímél!

Éljen az egyetem, éljenek tanáraink, éljen az egyetem, éljenek tanáraink, éljen minden hallgató, éljen itt mindenki, örök boldogságban, örök boldogságban!

Éljenek mind a lányok, bájosak és szépek, éljenek mind a lányok, bájosak és szépek, éljenek az anyák, gyengédek és szeretők, őszinték és dolgosak, őszinték és dolgosak!

És éljen a haza és annak törvényei, és éljen a haza és annak törvényei, éljen a nép, a jóság osztó, mely véd bennünket, mely véd bennünket!

Hadd vesszen a bú, vesszen a gyűlölet, hadd vesszen a bú, vesszen a gyűlölet, vesszen az Ördög, bárki ellenség és minden gúnyoló, és minden gúnyoló!


Rózsa Ildi

0 megtekintés
Resulilogo.svg.128.png

Adatkezelési tájékoztató

Üzletszabályzat

(c) ReSuli Alapítvány - CC-BY-SA

FB oldal és csoport
  • Facebook Clean Grey
  • Facebook Social Icon
Kapcsolat

 

ReSuli – a Megújuló Oktatásért Alapítvány

 

1146 Budapest Thököly út 31-33. B/3.em/124 a.

 

​Adószám: 18912999-1-42​